Papadimitriu Athina Jászai Mari-díjas és EMeRTon-díjas, görög származású magyar színésznő, 1976-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Szeptember 7-én aranyoklevelet vehetett át az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A jeles alkalom kapcsán felidézte főiskolai éveinek meghatározó pillanatait, mesélt pályájának indulásáról, egykori mestereiről és arról is, hogyan változott a színházi szakma az elmúlt évtizedekben. Papadimitriu Athinával a Karrieriroda beszélgetett.
Mikorra tehető az első élménye a szakmával kapcsolatban?
Apám, mikor Magyarországra érkezett, elvégezte Keleti Márton osztályában a főiskolán a filmrendező szakot. Tehát apámnak jó szeme volt a tehetségre és az adottságokra, be is íratott balettra és zongorára. Így a művészet egészen kislány korom óta velem van, apámmal sokat beszélgettünk filmről, színházról. Tizennégy éves koromig feltett szándékom volt, hogy színésznő leszek. És akkor jött a fordulat. Egyik nap bejöttek az iskolába szereplőválogatást tartani, mivel egy olyan filmnek a forgatása volt tervben, amelyikben sok iskolás lány kaphatott szerepet. Volt egy jelenet, amiben nekem jutott az a szerep, hogy leselkedjek az iskola ablakán a tanár után, majd hátrafordulva jelezzem az osztálynak, hogy csendben kell lenni, mert érkezik a tanár. Mikroport volt rajtam, mint minden szereplőn, de azt senki nem mondta el, hogy pont a mikroport miatt ne úgy beszéljek, ahogy a rendes életben beszélnék, hanem sokkal halkabban. Megismételtették velem többször a jelenetet, de igazi segítséget nem kaptam, mit kellene másképp csinálni. Ezek után leváltottak, és más kapta ezt a szerepet. Nagyon szégyelltem magam, megalázónak éltem meg. Azt hiszem, ekkor még túl érzékeny voltam. Mindeddig az apámmal való beszélgetés alapján vonzó volt ez a szakma, de itt megsemmisülve éreztem magam, és azt mondtam, ha a színészet ilyen, akkor én köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Ez az elhatározásom egészen a gimi utolsó évéig ki is tartott, inkább a pszichológia kezdett érdekelni. Aztán egy véletlen folytán – bár én nem hiszek a véletlenekben, meggyőződésem, hogy a véletlen Isten inkognitóban – az egyik osztálytársam elhívott egy este színházba, az Orfeo művészeti csoport (a mai Stúdió K) egyik előadására. Amit ott láttam, az lenyűgözött. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy bárcsak köztük lehetnék. És ekkor megtörtént az elképzelhetetlen. Miközben ez az érzés kerített hatalmába, odajött hozzám az előadás végén Fodor Tamás, az egyik szereplő, és megkérdezte, hogy nem akarok-e a csapathoz tartozni. Nem is volt kérdés, onnantól kezdve a csapat tagja lettem, és a színház visszavonhatatlanul az életem részévé vált. A társulat tagja volt Soltis Lajos is, aki akkor még főiskolás volt, és segített a főiskolai felvételimre való felkészülésben is. Sokat tanultam tőle. A felvételi után aznap este is volt előadásunk, a tapsrendnél kinéztem Lajosra, aki a takarásban állt. Kézzel mutatta, hogy rendben van, sikerült a felvételim. Szép emlék. Mondja valaki, hogy ez csupán véletlen… Nem hiszem…
Simon Zsuzsa osztályába került, aki az édesapját is tanította. Milyenek voltak a főiskolai évek?
Csodálatosak. Imádtam a főiskolára járni. Szerencsénk volt, mert az osztályközösség roppant jó volt. Szerettük egymást, segítettük egymást. Örök emlékként őrzöm az éjszakába nyúló próbákat. Igazi közös, kreatív műhelymunka folyt, ahol egymástól is tanultunk. Pintér Tamás tanította a mozgást, Gáti József a beszédtechnikát, a művészi beszédet pedig a Montágh Imre. Mindenki a maga területén zseniális volt, bár a viszonyunk nem mindenkihez volt ugyanaz. Gáti Józseftől nemzedékek féltek (nevet), mi sem voltunk kivételek. Ha a folyosón meghallottuk a bőrcipőjének a nyikorgását, már összerezzentünk. Ami kevésbé köztudott róla, az az, hogy rendkívüli volt a humora. Ritkán engedett ebbe betekintést, de amikor igen, estünk szét a nevetéstől. Egy emléket nagyon a szívembe zártam róla. Már nem emlékszem, hányadik évben, de azt mondták, hogy valami gond van a hangommal, amit jó lenne szakemberrel megnézetni. Gáti tanár úr a hóna alá csapott, és elkísért egy gégészhez a főiskolától nem messze. Előre féltem, hogy mi ketten gyalog fogunk menni az utcán, mi lesz ebből… vajon hányszor fog kellemetlen helyzetbe hozni. Na, ennek pont az ellenkezője történt. Olyan arcát mutatta meg, amit addig nemcsak én, de az osztályból senki sem ismerhetett. Sziporkázott… az egész utat végignevettem. Mikor ezt elmeséltem az osztályban, azt hitték, ugratom őket.
Diploma után biztos volt az elhelyezkedés?
Természetesen nem. Frászban volt mindenki, hogy vajon lesz-e helye valamelyik színházban. Főleg abban, ami a szíve vágya volt. Onnan nem messze, ahol akkor laktam, volt a MÚOSZ, aminek a padlástermében üzemelt a Huszonötödik Színház. Iglódi Pista, Szigeti Károly, Jancsó Miklós, Györgyfalvay Kati dolgoztak akkor már ott. Nagy nevek… Iglódi Pistával összefutottam az utcán, amikor megkérdezte, hogy volna-e kedvem csatlakozni a társulathoz. A Huszonötödik Színházban pont az a kísérletező műhelymunka folyt, ami a legközelebb állt hozzám. Naná, hogy igent mondtam, háromezer forint volt a kezdő fizetésem.
Mi az, ami a legjobban hiányzik a mai szakmából a régi időkhöz képest?
Sok dolgot mondhatnék, elsőként természetesen azokat a nagyszerű kollégákat, akik már nincsenek köztünk, és a hiányuk betölthetetlen űrt hagyott. De mondok egy olyat is, ami eltűnőben van, és nagyon hiányzik. Amikor pályakezdő voltam, és még utána is sok ideig, úgy dolgoztunk, hogy a színház legfontosabb kérdésére, a MIÉRT?-re mindig tudtuk a választ. Az az első, hogy mi, alkotók tudjuk erre a kérdésre a tűpontos választ, mert a közönség is így fogja majd a válaszokat megtalálni. Régen lehetett kérdezni a próbán, lehetett kísérletezni, lehetett több utat kipróbálni, hogy melyik visz a legközelebb az igazsághoz. Ma már rohanás van. Nincs idő a hetekig tartó lélektani elemzésekre (tisztelet azoknak a rendezőknek, akiknél még van) – de sokszor azt érzem, hogy igény sincs rájuk. És ez elszomorít. Egyik kollégám nem is olyan régen pont emiatt fakadt ki. Azt mondta: a színház ma már egy gyár, és mi végrehajtók vagyunk benne. Értem, hogy a világ rohan, hogy követhetetlenül felgyorsult minden, de pont a színház az, ahol meg lehetne engedni a lelassulást. Időt kell hagyni a nézőknek, hogy ne csak aggyal, hanem érzelmileg is tudják követni a történetet, mert a katarzist csak az érzelmi „veletartás” hozhatja el. Ha valamit üzenhetnék a mostani pályakezdőknek, az az lenne, hogy merjenek hosszasan elemezni, merjenek kérdezni, értsék meg a szerepük minden apró mozzanatát, hogy mi miből jön, és főleg miért. Ne sajnálják erre se az időt, se az energiát, mert enélkül nem születhet meg a jó színház.
Fotó: Ficsor Márton